Káró Bertold kijött a fürdőszobából.
Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, hogy kiszellőzzön a pára, és fehér köntösébe burkolózva a lépcső alatti hintaszékbe zöttyent. Abba a hintaszékbe, ami egy öreg nénié volt valamikor, a lakással együtt, és amit egy tetovált alkarú nő - akitől Káró a lakást megvette - minden bizonnyal a szeméttelepre dobott volna.
Mert a hintaszék nem "trendy".
A hintaszék a tetovált alkarúak számára korszerűtlen ócskaság. Anyaga sem lebomló, ezáltal nyilván "környezettudatos" terméknek sem lehet nevezni.
Nem "okoseszköz", nem modern, így nem illik bele egy "haladó", "edukált" nő enteriőrjébe, és mindennapjaiba.
Szóval Káró beleült az „ósdi” hintaszékbe, ez pedig nála a töprengést jelentette. A subával puhított hintaszék, a galéria ívben kanyarodó lépcsője alatt ugyanis az elmélyülő gondolkodás helyét volt hivatott képviselni a lakásban.
Káró pedig szeretett gondolkodni. Mások által piszlicsárénak mondott dolgokon. Olyasmiken, amelyek senki másnak nem tűntek fel sohasem, és olyasmiken, amelyek között csak ő, - és rajta kívül senki más - kacifántos összefüggéseket vélt felfedezni.
Előbb azt hitte, önnön gondolatát hallja. Női hangot. Nőt, mert nőkre gondolt állandóan, azóta is, hogy Erika elment.
Aztán meghallotta újra. Előbb csak tompán, aztán egyre világosabban...
Egy nő kiabált odakint.
Valami olyasmit, hogy „Nem kell a kulcsod, Robi!”. Aztán egy csörömpölés.
Káró megállította a hintázást. Várakozott. A gondolatok lassan hátraléptek a zaj mögé.
A lépcső alól jó kilátás nyílt az utcára. Mármint ha az ember kihajolt kissé, vagy ha elég figyelmes volt ahhoz, hogy meghallja, amit mások nem hallanak meg. Káró a nyikorgás ritmusát követve épp azon gondolkodott, vajon miért választják manapság az emberek az azonnal elpárolgó digitális gondolkodást a csendes, szálkásan nyikorgó fajta helyett – amikor egyszer csak a zaj beszűrődött az ablak résein.
Nem volt hangos, csak idegen. Valami, - talán egy pohár (?) - csörrent, talán a járdára esett. Majd valaki – egy női hang – ezt mondta:
– Nem kell a kulcsod, Robi. Elég volt!
Utána csend. Majd léptek, amik nem siettek, inkább elszántak voltak. Tehát kulcs volt, ami a járdán csörrent.
Káró nem mozdult, csak a hintázásba fagyott bele. Ez a mondat, a hangsúly – valahonnan ismerős volt. A hangban ott ült valami túlzott nyugodtság, az a fajta, amit az ember csak akkor használ, amikor valami sokkal hangosabbat fojt el.
Egyszer, talán tízéves korában, egy egészen hasonló jelenet zajlott le a házuk udvarán. Ott egy nő nem kulcsot, hanem egy könyvet dobott le a lépcsőn, aztán leült a lépcsőfokra, és sokáig csak ült.
És Káró nem értette akkor sem, de a látvány megmaradt benne. Az ülő nő. A ledobott könyv. A csend. Akkor is volt valami fojtott súlya a levegőnek.
Talán ezért nem zárta be most az ablakot.
A hang visszhangja még ott ült a szoba párájában, mint a kád fölött lebegő gőzfoszlány. Káró kiszállt a hintaszékből, ügyelve, hogy ne nyikorogjon túl nagyot – mert nem akarta, hogy az utcai jelenet szereplői - ha még ott vannak egyáltalán - tudjanak róla. Halk, nesztelen léptekkel odasétált az ablakhoz. Félrehúzta a függönyt, és a lambérián megtört fény sárgás csíkokat vetett a lábára.
Az utca kihaltnak tűnt. A késő délutáni fény már lapos volt, sápadt narancs, ahogy a szemközti ház ablakai tompán visszaverték a napot. Az egyik fáklyabokor tövénél azonban valami mozgott. Egy nő állt ott, sötét kabátban, vállára csúszott táskával. A földön – mintha csak véletlenül ejtette volna el – ott feküdt a kulcscsomó, két ajtókulccsal, egy színes műanyag bevásárlókocsi-zsetonnal, és egy olyan kulcstartóval, amin egy gravírozott fémtábla díszelgett: „Robi"
A nő nézte a kulcsot egy pillanatig, majd zsebre tette a kezét, és elindult. Nem sietett, csak ment. Nem fordult vissza. A kulcs ott maradt a betonon.
Káró még várt egy darabig. Valamiért azt gondolta, talán visszafordul. Talán mégis felveszi. Talán csak egy próba volt. De a nő nem jött vissza.
És a kulcs... ott maradt. Szándékosan. A férfi, akihez a szavait intézte nem volt ott. Legalábbis nem látszott. A nő talán a telefonjába beszélt.
Amikor Káró visszaült a hintaszékbe, a mozdulat már nem volt ugyanaz. A gondolatok most nem szivárogtak, hanem ömlöttek. A nő mozdulata – az elengedésé, a véglegességé – valamit kirántott belőle, egy régi, mohos fiókból.
Ő is látott már ilyen mozdulatot. Nem filmen. Nem könyvben. Élőben.
A nagynénje volt.
Edit néni.
Egy rozoga presszóban (valami olyanban mint a Rezeda), egy nyári délutánon, amikor Kárót magával vitte, mert "férfira van szükség a cipekedéshez", ott ült az asszony a presszó előtt, és cigarettázott. Még ott volt a sörösüveg a kezében, de már nem volt benne semmi. A férfi – egy vékony, ideges mozdulatú ember – épp akkor csapta le a poharát. Edit néni akkor lassan, teátrális mozdulattal kiürítette a táskáját az asztalra, és hagyta, hogy a kulcs is ott koppanjon.
Káró akkor még nem tudta, csak érezte hogy valami történt. Valami nagy.
Azóta tudja: ez volt az a pillanat, amikor az emberek eldöntik, hogy nem hurcolják tovább egymást.
Most, a hintaszék nyikorgása mellett, az emlék új értelmet kapott. És bár kint, az utcán a kulcs elhagyatva hevert, odabent, benne, mintha valami régi zár végre finoman elfordult volna.
Ő is így járt. Hét évvel ezelőtt. Nem ő döntötte el, Andrea mondta ki a végét. Neki a sírás jutott. A fájdalom. Tudta, hogy nem szorult értelem a továbbiakba, és tudta azt is, hogy senkinek nem lesz jó az erőltetett keresztvitel.
Mégsem akarta feladni. A gyerekek, a jelzálog, meg minden... Andrea kimondta.
Anyja halála, az agónia két fájdalmas hónapja kiérlelt mindent. Mert vannak dolgok, amit az Örökkévaló szikár forgatókönyve kiérlel... egyértelműen és kegyetlennek tűnően. Aztán kiderül az, hogy a dolog csak így történhetett, és másképp nem történhetett volna.
Aztán végül is megtörtént minden, az Örökkévaló forgatókönyve szerint, a dolgok pedig lezárultak, szépen, finoman, kegyelemtől telve.
Mert a kegyelem jár annak, akinek az Örökkévaló megadja. A kegyelmet pedig a békesség követi.
Káró elment, otthagyva mindazt, ami volt, ami sokak számára a boldogság kék madarát jelentette volna. De ő könnyű szívvel hagyta maga mögött. Mégpedig azért, mert réges-rég rájött, hogy az Örökkévaló azért adta neki ezeket a dolgokat, hogy megértse végre azt, amit az emberek nagy többsége haláláig sem fog megérteni:
A békesség a kegyelem hozadéka.
A békesség pedig az, amit sok ember egy életen át – tudtán kívül - keres és űz, amit sok-sok pénz, vagyon, élmények és élvezetek hajszolásában keresnek hasztalan, de nem lelnek meg soha, mert az Örökkévaló nélkül semmit nem találhatnak.
Káró Bertold azért kapott szép nőt - amit minden férfi irigylő sóvárgással bámult - hatalmas házat, és csodás autót is, hogy végre rájöjjön arra, hogy Isten nélkül nincs semmi...
...semmi a világon, ami embert boldoggá és elégedetté tehetne. Nincs kegyelemből fakadó békesség, amely mindannak kvintesszenciája, amit a tudatlanok kergetnek anélkül, hogy Istent meglátnák, és megkeressék...
Káró másnap reggel visszament a bokorhoz.
Nem mintha keresett volna valamit. A kulcs még ott volt. Éjjel megfordult benne, hogy talán elvitte valaki, vagy visszajött érte a nő. De nem. A kulcs ugyanott hevert. Még az árnyéka is ugyanúgy vetült a betonra.
Káró lehajolt, felvette. Keze megremegett. Nem félelemből, inkább valami belső rezgésből, amit az ember csak akkor érez, amikor már nem emlékezik arra, mikor volt utoljára ennyire biztos abban, hogy valamit meg kell tennie.
Már épp újra hintázni kezdett volna a székben, amikor valaki becsöngetett.
Soha sem csengettek ide. A postás tudta, hogy nem kell – a levél a lépcső alatti rekeszbe megy. A futárok meg nem jönnek el az üvegajtóig, csak hívnak. Ez most nem futár volt. És nem is rokon.
Nem sietett ajtót nyitni. Csak megállt az ajtó mellett, mintha attól, hogy nem mozdul, az egész elmaradhatna. De a csöngetés nem ismétlődött. Egyetlen halk nyomás volt, nem sürgető, inkább... tisztában lévő.
Végül mégis elfordította a reteszt, és kinyitotta.
A nő állt ott. Az utcáról. A kulcsos.
Nem szólt, csak nézte. A válláról már eltűnt a táska, a kabátja nyitva, és most sokkal fiatalabbnak tűnt, mint korábban. Vagy csak nem volt már rajta a szakítás rétege. A tekintete világos volt. Nem zavart. Egyenesen tartotta magát. És Káró tudta: nem a kulcsért jött vissza, és nem is azért, hogy bocsánatot kérjen. Nem kért semmit.
– Maga ott volt – mondta a nő. Nem kérdés volt. Nem vád. Inkább csak: megállapítás.
Káró nem felelt. Nem kellett. Csak biccentett. A nő bólintott.
- Láttam egy pillanatra, az ablak mögött. A függöny…
Köszönöm, hogy akkor nem jött ki. Hogy akkor még nem... vette fel.
Ez meglepte. Nem tudta, mire számított – talán kérdésre, magyarázatra. De nem erre.
A nő most egy lépést hátrált.
– Ma éjjel nem tudok hová menni. De nem azért mondom, hogy... az a kulcs már nem kell nekem...
Elhallgatott. Elfordította a fejét. A kulcsot már nem említette újra, mégis köztük volt. Mint egy láthatatlan tárgy, amit egyik sem mer megérinteni újra.
- ... Szóval Robihoz én már nem megyek vissza. Az albérletbe...
– Aludhat a galérián – mondta Káró. Csak ennyit. Nem kérdezte meg, mi történt. Nem kínált meleg teát. Nem kereste a jelentést. Csak hagyta, hogy megtörténjen. Az Örökkévaló akarata szerint.
És ekkor értette meg: ő volt most az, akinél maradt a kulcs. Nem fizikai értelemben – a kulcs rég az “utca porában maradt”. Hanem úgy, mint ahogy egy történetnél is mindig az marad emlékező, aki hallgatott.
A nő belépett, mintha nem először tenné. A mozdulata nem volt idegen, inkább csak megfáradt. Letolta a cipőjét, és a bejárati ajtó mellé tette, katonás rendben, mint aki valaha megtanulta, hogy tisztelettel kell belépni más életébe.
Káró hátrébb lépett, nem kínált semmit. Csak hagyta, hogy történjenek a dolgok. Az Örökkévaló akarata szerint.
– Fent... – bökött a galéria felé. – Takaró van, friss huzatot... most mostam.
A nő bólintott. Felnézett a lépcső irányába, aztán mégis a konyha felé fordult.
– Ihatok egy pohár vizet?
Káró csak bólintott, és kinyitotta a csapot. A nő figyelte a mozdulatait, nem zavartalanul, hanem mintha egy ritmushoz akarna igazodni. Átvette a poharat, ivott, majd letette az asztal szélére. Egy ujjnyira a megszokott helytől.
– Maga hisz az ilyen... jelekben? – kérdezte halkan, miközben a tenyerét a hideg kőlapra simította.
Káró nem felelt rögtön. Előbb leült. A hintaszék még nem nyikordult meg, csak mozdulatlanul várta, hogy visszafogadják.
– Nem tudom. Régebben azt hittem, minden történetnek értelme van. Hogy a dolgok összeérnek.
A nő bólintott. Az ujjával lassan körberajzolta a pohár alját, mintha keresne valamit, ami ott maradt.
– Én ma dobtam el a kulcsot. Tudja, hogy hányszor akartam már? De csak ma... ma lett meg hozzá a csend.
Most nézett csak rá igazán. Egy pillanatra látta benne Edit nénit. Erikát. Andreát. Magát. Mindenkit, aki elengedett valakit, vagy elengedte őt, vagy akit neki kellett elengednie.
– A csend kegyelem – mondta Káró. – De a legtöbben félnek tőle.
A nő lassan leült. Nem a kanapéra, hanem a fal melletti párnázott ládára. Az egy régi, pácolt faláda volt, még a nénitől maradt, és soha nem szedték szét. Most már ketten ültek a csendben. Nem kellett több szó. A kulcs a múlté volt, ami pedig köztük nyílt, az már egy másik történet.
És ebben a történetben – először hosszú idő után – nem csak elengedés volt, hanem valami egészen más:
Megérkezés.
Káró Bertold nézte a nőt, és nevetett magában.
- Uram…! …Mit még?...
A nő lassan felállt, nem szólt semmit, csak elindult fel a galéria lépcsőin. A lépcsők pedig nyikorogtak a nő léptei alatt...
Káró várt egy percet, azután ő is felállt a hintaszékből, majd a kisszobába ment. Halkan becsukta az ajtót maga mögött.
***
A digitális ébresztőóra piros számai egy óra három percet mutattak. Káró érezte hogy nincs egyedül a szobában. Még nem mozdult meg, nem fordította el a fejét, de tudta, hogy a nő ott áll az ágya mellett. Lassan fordította a fejét, nem szólt, csak nézett rá.
A nő szemében könnyek csillogtak.
- Gyere fel!... Kérlek...! Olyan feszült vagyok! Remegek és… …És nem tudok elaludni. Nagyon kérlek feküdj mellém!...
Káró kimászott az ágyból. Szokása szerint ruhátlan volt a paplan alatt. A nő hirtelen elfordította a fejét. Ő maga fehér pólóban és bugyiban volt.
- Káró belebújt a székre dobott alsónadrágjába.
- Ne hidd, hogy...
- Nem hiszem.
Egy percig csak nézték egymást. Aztán a nő kinyújtotta a kezét, és Káró markába csúsztatta.
- Jössz?
Káró némán követte a nőt, aki húzta maga után a galéria felé. A lépcső alján megálltak egy pillanatra.
- Ha gondolod - kezdte Káró kicsit bizonytalan hangon - keverhetek neked egy könnyű koktélt... Egy Cuba Libré-t. Van hozzá minden, egy régi... ...ismerősömnek szoktam készíteni. Még régebben... De ő már nem jön el többé...
A nő elmosolyodott.
- Igen. Ez jó ötlet. Kérek.
Káró a bárszekrényhez lépett. Kivette a Bacardit, majd a hűtőhöz ment a Coláért.
- Az az ismerősöd... Miért nem jön el többé?
Káró nem válaszolt. Némán betöltötte a rumot a sékerbe, rá a kólát, aztán a lime cseppeket is. Lezárta a sékert, majd lassú mozdulatokkal rázni kezdte. Egy perc is eltelt mire válaszolt.
- Elutazott. Messzire. Amúgy nem érdekes. Rég volt már.
- Te nem iszol velem?
- Nem szoktam koktélt inni.
- Hát mit?
- Sört... vagy Tequilát. Esetleg Unicumot.
- Akkor tölts valamelyikből magadnak is!
Káró töltött magának a kicsi háromcentesbe, a feketébe, a vigyorgó mexikói halálfejjel.
- Á votre santé!
Emelte poharát a nő felé koccintásra.
- Tudsz franciául? - kérdezte a nő -
- Ennyit igen. Meg még azt is hogy: "Faites vos jeux!”, "Rien ne va plus!" - meg ilyeneket. Tudod, a roulette...
A nő nem válaszolt, de úgy tűnt, hogy Káró egyre inkább imponál neki. Újra megfogta a kezét. Az ital elfogyott.
- Jössz? - kérdezte újra, de egyidejűleg húzta is maga után.
- Úgy tűnik nincs más választásom... - nevetett Káró halkan. A sékert a korlát mellé tette, a legfelső lépcsőfokra. Közvetlenül a matrac mellett.
- Gyere!
A nő lefeküdt, és maga mellé húzta Kárót.
- Hadd bújjak hozzád! Olyan egyedül érzem magam!
Káró ujjai a póló alá futottak valahogy a nő hátán. Egészen picit feljebb húzta. A nő határozott mozdulattal rántotta le magáról a pólót. Gömbölyű mellei már Káró arcát csiklandozták, a bimbók szinte erőszakkal bújtak a szájába.
Olyan hirtelen történt minden, hogy gondolkodni sem jutott ideje. A nő keze a már addigra ragacsos alsónadrágban kutatott, és ugyanolyan határozott mozdulattal rántotta le róla a gatyát, mint a pólót saját magáról.
Itt nem volt kecmec, és pláne nem volt visszaút.
Érezte amint a nő öle ráfeszül, ő tövig csusszan a lucskos mélységbe, a nő lábai pedig a hátán bilincsként kapcsolódtak össze. Tarkóján pedig kezei kulcsolódtak egymásba, nyelvük összefonódott, a mély csókban szinte egymás torkába érve.
Káró még nem tapasztalt egy nőtől sem ilyen vadságot. Egyértelműen a nő irányított, mozgásuk ütemét is ő határozta meg. Káró csak követte a diktált ritmust - átadva magát az Örökkévaló akaratának (?) – és igyekezett minél tovább kitartani. Lába megfeszült, rándult egyet, majd érezte hogy valamit megrúg... …aztán hangos üvegcsörömpölés...
- Ah a séker volt...!
- Nem baj...! - nyögte a nő. Az most ne érdekeljen! Most csak velem törődj! Csak én vagyok most! Csak én.... éh... aaahh! aaa!... aaahhhh!
***
***
Egy órával később, Káró úgy érezte magát, mint egy szivacs, amit nagyon erős, nagyon határozott kezek facsartak ki. Az utolsó cseppig. A nő megfordult rajta, hozzábújt, és csábosan, ragacsosan mosolygott rá. Fekete haja csapzottan a szemébe lógott, mosolya kisimította szép arcát.
Káró gondolatai összevissza csapongtak. Egy pillanatig Pál apostol szigorú tekintetét látta. Nem akarta látni, próbált menekülni a gondolat elől.
Próbálta magát felmenteni, „védtelenségre”, „áldozatiságra” hivatkozva. Nem igazán sikerült. A nő forró izzadt teste hozzá tapadt, keze és lába, mint valami inda szorosan ráfonódott…
Aztán Erika jutott eszébe... Ettől meg szégyellte magát. Mintha megcsalta volna. Nem tervezte ezt az együttlétet ezzel a nővel, az Örökkévaló a tanú rá. Tényleg nem gondolta hogy ez lesz, ez fog történni, az idegen csengetés után néhány órával.
Erika pedig már két éve ment el, és azóta alig van már köztük kapcsolat. Állítólag lett valakije. Valami állatorvos. Eleinte persze rengeteg telefon volt. Neten keresztül, mert az olcsóbb. Aztán már csak az üzenetek jöttek, majd később lassanként azok is elmaradoztak. Jó, ha havonta egyszer jön valami tőle.
És Káró azóta újra egyedül van, nem is keresi a társát.
Tulajdonképpen nem volna mit szégyellnie.
Két év telt el megint úgy, hogy nem érintett nőt. És lassacskán közelebb kerül a hatvanhoz mint az ötvenhez, de még mindig él, sőt dúl benne a férfivágy. Csoda-e, hogy hagyta magát elsodortatni ezzel az erőszakos és vonzó nővel?
Ezzel a Zsanettel, mert aztán - miután már egymás mellett pihegtek - megmondta a nevét, hogy legalább tudja, kivel is történt ez a szenvedélyes felizzás két évnyi kihagyás után. Zsanettel, akinek hosszú egyenes szálú haja hollófekete, ajkában, és köldökében piercing . Valami ezüst színű kis göb, meg karika. Vállain és hátán tetoválások.
Káró tudta, látta rajta, hogy ez a nő nem olvassa a Bibliát. Egyből látta rajta, hogy nála nem lakik, és sohasem lakott ott az Örökkévaló. Esze ágában sem lett volna egy ilyen nőhöz közeledni. Próbálkozni, kapcsolatot teremteni vele... És egyébként is... ez a nő, talán még negyven sincs...
Ez csak jött.
Eldobta a kulcsot.
Eddigi élete kulcsát, hogy sodródjon tovább, amerre a szél viszi. A szél pedig éppen Káró ajtaján fújta be.
Káró tényleg csak szállást akart adni neki. Nem gondolkodott ugyan, hogy mi lesz másnap, amikor felébrednek, és a nő még mindig ott van a nappalijában. Ő tényleg arra gondolt, hogy csupán szállást adjon egy olyannak, aki akkor éppen kiszolgáltatott volt.
Aztán, ahogy a nő maga mellé hívta... De mégis mit kellett volna mondani? Azt hogy nem megyek?
Nem nyúlt a nőhöz. Nem kezdeményezett.
Átkarolta, ez igaz, és a pólót is feljebb húzta kicsit a hátán, és közben megcirógatta az ujjával... Mert a nő 'odabújást' kívánt. De ami ezután történt...
A nő gyakorlatilag az ágyba húzta. Ő pedig nem állt ellen. A nő nem tartozott máshoz, szakított azzal a Robival, vagy kivel. Nem Káró miatt. Hogy miért, mi és ki miatt, az őt nem érdekelte.
Egy fiatalnak mondható, vonzó küllemű nő, berántotta őt maga mellé a saját ágyába. Letépte a gatyáját és rámászott. Egy feszes mellű, érzéki nő. Pont.
És ő pedig egyszer csak benne volt. Érezte hogy benne van és kész. A nő pedig lábaival átkulcsolta mint egy bilinccsel. Csak valamiféle "ellen-erőszakkal" tudta volna magát kiszabadítani.
De nem akarta.
Nem akarta, mert jólesett neki. Végül is élvezte. Igen. És ez egy olyan "rossz nő" volt. Olyan, akit kerülni kellene az Örökkévaló szerint. Akivel nem szabadna "egy testté" lenni.
Erikát még csak meg lehet magyarázni. De ezt? Ezt hogyan?
Káró vergődött.
Izgatta a nő "rosszasága". A tetovált bőre, a piercingjei. A belőle áradó bujaság, a vad kéjvágy, és az, ahogy "elkapta" őt.
És ezt nem lehetett visszacsinálni. Megtörtént, és így maradt. És bizony második "menet" is volt.
És bizony Káró élvezte ezt a második "menetet" is.
Aztán a nő elment, ahogy jött, és később újra találkoztak.
De az már egy másik történet.