A helyes fogmosási technika Avagy jó dolog ez az „edukáció”

A kellemes hangú (és megjelenésű – bár ez a rádióban nem látszik ugyan, de hát mire való az internet? –) Beáta most egy – nyilvánvalóan hidratálásból PhD diplomázott, és bifidusz eszenziszből posztgraduálisan képzett – hölggyel beszélget, aki így reggel fél hét tájékán, egy különösen fontos témát boncolgat, mégpedig a fogmosás helyes technikáját. Vagyis „edukálja” a rádióhallgatókat fogmosásból.

Figyelek is erősen, bár nem tudom, hogy középszerű képességeimmel el tudok-e sajátítani egy ilyen egyetemi szintű tudásanyagot.

(Elképzelem, amint a mai egyetemeken öntudatos, ökofeminista hölgyek fölveszik a szakot, fogmosástechnika, és a biodiverzitás - fenntarthatóság tárgykörben.)

Régen, egyszerű és bornírt módon – úgy is mondhatnám parasztosan – csak úgy szőr mentin kezdtünk hozzá a fogmosáshoz.

Szüleimnek (feketeöves „búmerek” lévén) fogmosópoharuk is volt.
Pöttyös.
Apámé púderrózsaszín, anyámé citromsárga.

És itt jegyezném meg, hogy a 70-es években a színek élénken jelentek meg mindenütt, és egy-egy szín, nem foglalt el nemi sztereotípiákat se pro, se kontra.
Akkortájt a divat is más volt, és férfiak tízezrei vehettek fel szűk és rövid sortokat vagy hasig érő pólókat úgy, hogy emiatt bárki is buzinak gondolta volna őket. (A buzikkal amúgy se foglalkoztak annyit mint manapság)

Én magam is használtam egy műanyag fogmosópoharat, és már nős ember voltam, amikor feleségem felvilágosított akarom mondani edukált, hogy a fogmosópohár fölösleges és „avittas” dolog.
Modern ökotudatos ember csupán ráhajol a csapból csorgó vízre, és onnajd veszi a szájába.
Szóval nem poharazik.
A vizet természetesen csupán negyed másodpercig folyatja, mert azt meg kell őriznünk ükunokáink számára. Fenntarthatóan.

(De hát mit is beszélek, a mi ükunokáink meg sem fognak születni,  elvégre akkor termelnék a széndioxidot.

Hanem majd a barna bőrű embertársaink ükunokáinak, akik minket gonosz és kizsákmányoló fehérbőrűeket addigra eltüntetnek a Föld színéről)

De folytatnám a visszaemlékezést:

Szóval volt a pöttyös fogmosópohár.
A fogkefe pedig olyan volt amilyen.
Nyél és sörte.
De semmiképp nem „ergonomikus”, csupán tartós, mert akkortájt az ember fogkeféből sem vásárolt kéthetenként újat.

Színe kék, zöld, sárga esetleg piros, nyelén aranyszínű felirat: „HIGI”.

Az ember rányomta az Amodent fogkrémet (a gyerek „Gabit”, esetleg „Blendit”) a fogkefére, és csak úgy, ahogy szüleitől tanulta - na meg persze a TV macitól nap mint nap - megsikálta a fogát, aztán zörögve visszadobta a kefét a pohárba, és jóccakát.

Fene gondolta volna akkor még, hogy amit mi a TV macitól tanultunk, azt negyven évvel később egyetemeken, sőt, egyetemek elvégzése után fogják „edukálni”, posztgraduálisan.

A Gamma generáció kedvéért elmondom, akkoriban az egyetemeken még olyan őskori mesterségeket, oktattak, mint orvos, mérnök, jogász, tanár, vagy éppen közgazdász.

Edukáció helyett pedig oktatás (esetleg képzés) folyt, de se portfólió optimalizálót, sem pedig coach managert nem képeztek.

Akkoriban „hidratálás” helyett egyszerű, primitív módon vizet ittak, amely tevékenységet nem a „tudatosság”, hanem a szomjúság hatására végezték.

A hölgy a rádióban hosszasan és tudományosan elemzi, hogy meg kell tanulnunk a fogmosás helyes technikáját, amelynek során a megfelelő, ergonomikus fogkefével, a megfelelően elsajátított sikálási technikával kell dörzsölni a fogainkat.

És nem ám csak sittysutty…!

Hanem tudatosan, a száj minden zugára kiterjedően, minimum tíz percen, de inkább negyedórán keresztül.
(Mi az hogy nem érsz rá? Majd fölkelsz annyival hamarabb B+!)

Közben optimálisan öblítünk (persze nem pohárból).
Ha ezzel megvolnánk, jöhet a fogselyem.
Fogselymet gyerekként maximum amerikai filmekben láttam, de igazából nem tudtam mi az.
Aztán hogy a fogselyemmel szerintem simán elvághatom a fogínyt, az nyilván nem fontos, elvégre, ha ez megtörténne, hát azért van a szájsebészet.
Majd ott gyógykezelik.
De fogselyem nélkül akkor sem vagyunk civilizált emberek.
Tehát a fogselyem kell!
Ha pedig ezzel végeztünk, akkor jöhet a szájvíz.

A fogorvosok által ajánlott – természetesen -. Ezt ugye mondani se kell.

A fogorvosok pedig ragyogó fogakkal jönnek felém a képernyőn.

Hárman vannak. A középső egy nő – nyilván ő a legedukáltabb – ő lehet a főnök. Posztgraduálisan is képzett. Ránézésre a hidratáláshoz is ért.
Kinézetre akár már huszonhárom éves is lehet, szemüveget visel, és nyilván minden tudással és tapasztalattal fel van vértezve, amit egy fogorvos egy életen át elérhet.

Mellette, két oldalt, kicsit hátrébb két idősebb férfi.
Ők némileg szerényebben mosolyognak, nyilván feleannyit sem tudnak az egészről, mint a középütt álló nő. (Mégis csak búmerek)

Körülöttük patika tisztaság.

Ragyogó csempék és lebegő érintőképernyők, amelyeket a nő kecsesen megérint ujjaival, és már röppen is arcomba a szájvíz, ami gondolom mindössze háromszor kerül többe, mint az az egyszerűbb fajta, amit én használok.

De annak a szájvíznek persze – amit én használok - nincsenek olyan mikroorganikus összetevői, amelyek beépülnek a fogzománcomba, és ottajd, mindenféle ragyogó és hófehér bevonatot képeznek.

És aztán amikor mosolygok, akkor a nő, a buszmegállóban, aki reggelenként közönyös, álmos arccal szokott állni mellettem, ezekután majd karjaimba fogja vetni magát.

Ezen elgondolkodom kissé.

Ha ezen múlik, lehet, hogy mégis kipróbálom azt a szájvizet.

...

Kipróbáltam. A nő természetesen ugyanolyan közönnyel áll, és piszkálja a telefonját, ahogy eddig.

Azt hiszem, mégis visszatérek a fogmosópohárhoz. Meg a régi szájvizemhez.

És csakazértis úgy fogok fogat mosni, mint a TV maci.