Napsárga fény ragyogta át a Normalitás szigetét. Napsárga - merthogy verőfényes reggel volt éppen - és a keleti tájolású lakás ablakai bőséggel szívták be a reggel fényeit.
Erika kinyitotta a szemét. Cicásan nyújtózkodott, kezeit előbb ökölbe szorítva, ujjait szétterpesztve, karjait pedig feszesen kinyújtva. Spiccbe feszülő lábfeje is kibújt a takaró alól.
Káró a konyhában matatott. A lefőtt kávét két egyforma narancs színű csészébe adagolta, az apró tálcán tejszínes fiolák kockacukor és két kiskanál sorakozott.
- Te már felkeltél Drágám? - hallotta Erika hangát fentről, a galériáról.
- Maradj csak Édes! Megyek rögtön! Egy perc és ott vagyok melletted!
Halk csörömpöléssel indult fel a lépcsőn, kezében a tálcával. A hetedik lépcsőfoknál, ott, amikor már éppen mellmagasságban van a kicsi lerakóasztal - a múlt század eleji, az oroszlánlábú, amit még Ferinél, a "handlénál" vett költözésekor - megállt egy pillanatra.
A tálcát óvatosan erre a galéria korlátja melletti asztalkára helyezte, ahonnét a matracon fekve már karnyújtásnyira elérhető volt.
Puszit adott Erika paplan alól kikandikáló tappancsára, majd feljebb lépve, a matracon fekvő nő mellé huppant. Testük összefonódott. A csók hosszúra nyúlt, némán simogatták egymást percekig.
- Hoztam neked kávét Kicsim! - szólalt meg Káró, Erika előbb csupán elbűvölő mosolyával válaszolt.
- Annyira édes vagy!... Ideadnád nekem?
Káró átnyújtotta a kávét Erikának.
Aztán feljebb ült, hátát a subaszőnyegnek támasztotta és ölébe fogta a tálcát. Csendesen kortyolgattak a gőzölgő csészékből.
- Együtt vagyunk... - mondta ki Erika. És ez nagyon jó. Két évig ezt a pillanatot vártam... Hogy végre együtt legyek... veled...
Káró nem felelt. Szemében egyetlen könnycsepp futott össze. Nem csordult ki, csak nedvesen csillogott. Ő maga sem hitte hogy egyszer ilyen pillanatokkal fogja megajándékozni őt az Örökkévaló. Mert ez a pillanat, már sokadszorra ismétlődött.
Erika képzőművészetit végzett.
Gyönyörű festményeivel, tusrajzaival kápráztatta el Kárót a kicsi vecsési házban, ahol a nappali mellett egy zugnyi hálószoba, apró konyha és egy finom ízléssel megteremtett kicsiny műterem képezte egyszemélyes otthonát.
Erika férje két éve lépett le közös életükből, a mai kor szokásos sablonja szerint, egy másik nő bájai miatt.
Egyetlen lányuk - a huszonhárom éves Kinga - már az érettségi után kiutazott Ausztráliába. Ösztöndíjjal. Aztán az egyetem egyik legjobbjaként nyert könyvelői állást Brisbane-ben, ahol csakhamar a szerelem is rátalált. Negyedik éve él a "világ végén" - ahogy Erika mondja mindig - részint a távolság, részint a Csendes-óceán partjának közelsége miatt.
A technika nyújtotta lehetőségek megadták számukra hogy gyakran lássák és hallják egymást, de az elmúlt négy év csupán egyetlen alkalmat kínált fel, hogy személyesen is találkozhassanak. Kinga férje szintén könyvelő. Ugyanannál a vállalatnál. Ott ismerkedtek meg, és szerettek egymásba. Majd - az Örökkévaló kegyelmének köszönhetően -csakhamar közös otthonukban kezdhették el mindennapjaikat.
Mert az Örökkévaló kegyelme kiterjed azokra, akiket szeret... azokra, akik megérdemlik a szeretetét. Aztán ha kell, fordul a kocka. Ha kell...
Az Örökkévaló nevel, és megtanít dolgokra, amelyekből az ősz haj, és a ráncok születnek. És ilyenkor kegyelem helyett először csak a neveléshez alkalmazott pálcát, és az abból eredő fájdalmat érezzük.
Aztán idő kell. Idő kell ahhoz, hogy megértsük, miért kaptuk a pálcát. Idő kell ahhoz, hogy megértsük a fájdalom okát és célját, ami aztán újból a kegyelem és a békesség öröméhez vezet, ha tudunk valamit tenni érte. Egyszer. Valamikor.
A kegyelem és a békesség pedig Kingáékat is meglátogatta. Mert az Örökkévaló Brisbane-ben is ott lakik. Kinga néhány hete kisbabát várt.
A kávéscsészék kiürültek.
Erika hullámos, szőke fürtjei még így a reggeli ébredés után kócosan is remekül mutattak, lágy eséssel keretezve a nő bájos arcát. Ötven helyett negyvennek sem tűnt. A hosszú, kinyúlt fehér póló még rajta volt, bugyit nem vett fel, az ágyban csak egy aprócska párnát gyűrt a combjai közé.
A csészék visszakerültek a tálcára.
A napsugarakkal együtt virágillat keveredett a szoba levegőjében, bár az is lehet, hogy ezt az illatot csak ők érezték. Lágy ölelésben kezdtek egybeforrni, csókjaik egyre lejjebb csúsztak egymás testén, majd lassan, a békesség langyos hullámaitól körülölelve adták át magukat a gyönyör időnélküli állapotának.
***
Fél tizenegy is elmúlt már mire végre kimásztak az ágyból. Ragacsosan és boldogan. Kárónak mostanában gyakrabban kellett ágyneműt cserélnie és mosnia, de ez valamiképp mégsem volt terhes számára. A nyitott ablakon át friss szellő lebbent, hogy megkavarja a benti virágillatot.
- Elmegyünk a Margitszigetre? - kérdezte Káró, miközben meztelenül a függöny mögé állva kibámult az ablakon. Fürdött a napfényben.
- Menjünk inkább az állatkertbe! - válaszolt Erika.
- Kell valami jó kis inspiráló látvány madarakról. Főleg flamingókról. Tudod, mostanában trópusi tájakat festek. "Trópusi korszakomat" élem... - nevetett.
- Rendben - válaszolt Káró
- Ahogy a szívem hölgye kívánja! Akkor az állatkertbe megyünk!
Visszafordult Erikához, és képtelen volt megállni hogy ne csókolja meg újra a - vele együtt még mindig szintén meztelen - nő mellbimbóit. Aztán folytatta volna még tovább is, de Erika mosolyogva csillapította.
- Édesem! Ne falj fel! Lesz még időnk este... Bőségesen...
- Végül megcsókolták egymás száját, aztán gyorsan öltözködni kezdtek, mielőtt még újra visszaestek volna a vágyak kútjába.
A hétvégi utca a belvároshoz képest majdhogynem kihaltnak tűnt. Sokkal kevesebb ember volt kint mint máskor, a zsúfolt hétköznapokon. A kései májusban legtöbben valahová a zöldbe mehettek, talán saját birtokukra, vagy csak egyszerűen el, a budai hegyek ormaira. Ilyenkor a libegőnél van teltház, a János hegyi kilátónál, meg a parkokban, de a szürke utcák itt az Oktogon környékén kevesebb mozgást mutatnak.
Az állatkert is tömegeket vonzott. Fagyit nyaló gyerekek és felnőttek tarka csoportjai vonultak minden járdán és ösvényen. A park útjain, a hotdogos, giroszos, fagyis és kürtőskalácsos bodegák mellett sorok kígyóztak, a padok sem maradtak üresen.
Erika és Káró egymás kezét markolva sétáltak a madárröpde felé.
- Le is fényképezed őket? - kérdezte Káró.
- Csak a szememmel fényképezek. Tudod, az, ha valaki egy képről másol, az nem ugyanaz. Magadban kell elraktároznod a képet. A pillanatot. Csak annak van igazi értéke, amit az emléked filmjéből tudsz előhívni. Digitális képeket mindenki tud.
Káró nem felelt. Nem volt mit. Tökéletesen értette a nőt. Ezért voltak ők egyek. Ezért válhattak ők ketten egy testté. Erika kimondta az ő gondolatát, ahogyan ő is kimondta Erikáét. Telefonjaikat alig vették elő egymás társaságában. Nem volt rá szükségük.
És egyikük figyelmét sem terelték el holmi zavaró dallamfoszlányok, csengések, prüntyögések vagy csippanások, amelyek a majd' minden ember kezében, zsebében, nyakában vagy táskájában lapuló kütyükből áradtak utcákon, tereken, presszókban, boltokban, munkahelyeken, színház vagy mozitermekben - vagyis mindenütt.
Ha otthon voltak - Kárónál vagy Erikánál, teljesen mindegy, mert itt is és ott is 'otthon' voltak - a háttérben halkan szóló zene, a könyvek, a kávé illata, a 79-es és 80-as évjáratú Füles újságok apránként fejtett rejtvényei, IPM-ek, és Lakáskultúrák adtak alapot a Békességnek.
Használták a Wi-Fit, amikor kellett. De szerencsére nem kellett gyakran. Kiegyensúlyozott harmóniában éltek az okoseszközökkel, nem engedve meg hogy azok vegyék át életük irányítását, és azok képezzenek díszletet otthonuk köré. Nekik nem hiányzott a "Social media".
Viszont minden egyes napjukon előkerült a Szentírás.
Olvasták, értelmezték és megélték az Örökkévaló jelenlétét.
Az egy testté olvadás napi gyönyöreit pedig úgy élték meg, ahogyan az Pál apostol levelében van leírva:
'Ne tagadjátok meg a másiktól, hogy a testetekkel is szolgáljátok egymást! Csak közös megegyezéssel tartózkodjatok a házasélettől, és akkor is csak egy ideig, ameddig teljesen az imádkozásra fordítjátok minden figyelmeteket. Azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán ne tudjon benneteket szexuális kívánságokkal kísérteni. '
(Pál első levele a korinthusiakhoz 7:5)
Azok a hetek pedig, amelyeket külön töltöttek egymástól, saját otthonaikban, a feltöltődés hetei voltak. Erika ilyenkor alkotott, Káró úgyszintén. Meghagyták egymás inspiráló magányát, a létezésükhöz szükséges egyedüllét energiáját, a feltöltődés, a szellemi kiteljesedés időigényét.
Erika festett, vagy rajzolt, Káró írt, vagy az Örökkévalótól súgott dallamfoszlányokat rögzítette a nappaliból leválasztott "zenezug" egyszemélyes rejtekében.
Aztán amikor egy, két, vagy három hét elteltével újra látták egymást, mindegyikük szelleme alkotásaival örvendeztette meg a másikat, hogy aztán később hosszú, gazdagon szerteágazó beszélgetéseik mellett végül testükkel is ajándékot nyújtsanak egymásnak.
Ilyenkor aztán fantáziájuk színessé vált. Meglovagolták a gyönyört, és olyan kéjmámorban úsztak fél, vagy akár egész éjszakákon át, hogy a Sátánnak bizony maroknyi esélye sem volt őket egyéb - tisztátalan - szexuális kívánságokkal megkísérteni.
Az állatkert sétányának padján ülve hotdogot ettek éppen. Egyformán, mustárral ízesítve. Káró "átvállalta" Erika maradékát is, mert a nő már nem bírt vele. Az étel "kifogott rajta".
- Menjünk lassan? - kérdezte Erika
- Mehetünk ha szeretnéd.
- De még kimehetünk a Margitszigetre is. Jó idő van, és messze még az este.
- Az este. - Visszhangozta Káró, és hamiskásan mosolygott a nőre.
- ... Amikor lesz még időnk bőven...
- Mire? - Mosolygott Erika azzal a csábos hangsúllyal, amitől Káró mindig 'csókkényszert' érzett.
- Tudod te azt jól kis boszorkányom... ...arra, hogy végre felfalhassalak...
- Ó, te kannibál! Bírj magaddal Édesem! - kuncogott Erika, de titkon örült a "felfalás" várható lehetőségének.
- Előbb végig akarom veled sétálni a Margitszigetet.
Káró a nő könnyű kis vászoncipőjére nézett.
- Ha végigsétálod velem a Margitszigetet, akkor este meg kell masszíroznom majd a tappancsaidat. Mert nagyon el fognak fáradni, és gyötrődni ebben a kis cipellőben. És akkor már... ...nagyon valószínű hogy a tappancsaidon fogom elkezdeni a falatozást...
- Remélem is hogy meg fogod masszírozni a kis tappancsaimat, meg még máshol is...
- Ebben biztos lehetsz!...
Káró befalta a hotdog utolsó darabkáját és lenyalta a mustárcseppet az ujjáról. Erikát magához ölelte és megcsókolták egymást. Ott a padon. Mint a tizenhat évesek, akik nem bírnak magukkal.
Nem is nagyon bírtak.
Lassan felálltak, kezük összekulcsolódott, majd elindultak a kijárat felé.
A földalattival visszamentek az Oktogonig, majd a 'Négyeshatosra' felkapaszodva utaztak tovább. A villamoson Káró már örült a zsúfoltságnak, így ugyanis létjogosultságát érezte annak, hogy Erikával mégjobban összetapadjanak a néhány percig tartó út alatt.
Közben ajkaik is össze-össze értek.
Margitsziget-Margit híd megálló.
Lekászálódtak a sárga szerelvényről, és egymás kezét markolva kényelmes léptekkel haladtak a sziget irányába. Élvezték a finom szellőt, a lágy napsütést, és főként egymás jelenlétét.
Nem siettek.
Az este még messze volt, és az estétől is a finomságot várták. Nem terveztek a vacsorával. Ott, a Király utca környékén - közel a 'Normalitás' szigetéhez ezer helyen vacsorázhattak, és mindketten szerették a hirtelen ötletszerűséget.
Nem éreztek késztetést semmire. Nem zavarta őket semmi és senki. Nem aggódtak a holnapért, nem készítettek kínosan precíz terveket a jövő történéseire, csak élvezték a jelent.
Elhaladtak a Ferences templom romjai mellett, aztán leültek a Rózsakert szélén a fák benyúló ágaitól is árnyékolt pergolák alá.
Ott csak ültek egy darabig.
Még a testi vonzalmakat is elfeledték egy kis időre. Nem volt néptelen a sziget, de nem is voltak túl sokan ahhoz, hogy zavartalanul lehessenek egymással. Nézték a rózsákat, és közben arra gondoltak, hogy mások, rengeteg munkát, időt és pénzt áldoznak arra hogy 'saját' rózsakertjük legyen.
Amit aztán kitartó és halaszthatatlan munkával kell karbantartaniuk, azért, hogy a végén fáradtan, néhány perc erejéig gyönyörködhessenek a virágok látványában. Nekik viszont itt van a város egyik legszebb, legpompásabb rózsakertje, ahová bármikor kijöhetnek és bármikor leülhetnek a pergolák alá. Ahol dolgozniuk sem kell azért, hogy gyönyörködhessenek a rózsákban, és gondolkodhassanak az Úr kegyelmén.
Nem kell törniük a fejüket azon hogy mit vacsorázzanak, mert hazafelé menet enni fognak valahol. Valamit. Lehet hogy csak a kebabosnál. De az is lehet hogy éttermi asztal mellett.
Nem, egyáltalán nem voltak gazdagok.
Káró a másfél szobás lakásában, a Hunyadi térnél, Erika pedig a vecsési kisházban, amelyhez a kocsibeálló mellett csupán zsebkendőnyi udvar tartozott, kevésből is létre tudták hozni kicsiny szigeteiket.
És ezeken a szigeteken az Örökkévaló mindkettejük számára biztosította a Kegyelemből fakadó Békességet.
Jövedelmük éppen elegendő volt számláik kifizetésére, napi szükségleteik biztosítására. A városban a tömegközlekedés mindenhová elvitte őket, bárhová készültek is, a közeli boltokban pedig minden szükségeset meg tudtak vásárolni maguknak ami csak kellett a mindennapokhoz.
Létezésük nem támasztott nagy igényeket, autót szinte sosem használtak. Káró régóta fontolgatta hogy eladja öreg kocsiját. Erika is busszal járt Vecsésről, és kevesebb mint negyven perc alatt letudta mindig a közte és Bertold között lévő távolságot.
Káró fiai mindketten a városban éltek. Voltak hetek, amikor majd' mindennap befutottak apjukhoz. Volt hogy csak néhány percre, volt hogy több órára, de olyan is volt hogy éjszaka is nála aludtak. A galéria elegendő volt két személynek, a nappali kanapéja is elegendő fekhely volt egynek, Káró kisszobájában pedig pótmatrac is volt ha kellett. Nem rendezkedett be szállóvendégekre, de a fiainak - sőt akár egy-egy kóbor havernak - mindig jutott hely a "Normalitás szigetén".
És miután Kárónak már csupán pár éve volt a nyugdíjazásig, nem szőtt nagyobb terveket annál, mint amit az Örökkévaló már a jelenben is biztosított számára.
Azt csinált amit akart, békét és nyugalmat érzett. Ismerte a Múzeum körút összes antikváriumát. Amikor olyanja volt elment reggel, és késő este volt már mire hazakeveredett. Régi könyveket lapozgatott ilyenkor, leült, elmélyülten olvasott, és olyan is volt hogy ebédelni is elfelejtett. Telefont vitt magával bárhova is ment, mert Erika számára mindig elérhető akart maradni. És ez kölcsönös volt.
A nő éjjel kettőkor is hívhatta őt, de ő is hívhatta Erikát. Akárcsak egy felfakadó 'testi kívánság' miatt is.
Mert olykor le kellett küzdeni a Sátán kísértéseit.
És azok a küzdelmek... Azok a győzelmek... A legcsodálatosabbak voltak. Volt úgy hogy Erika kora hajnalban esett be, és szó nélkül estek egymásnak. Hogy legyőzzék a Sátán kísértését. Káró már tudta a nő testének minden rezdülését, minden kívánságát...
Azután pihegtek és úgy aludtak el, "kis kifli-nagy kifli pózban" hogy közben maradtak egy testté olvadva...
...és sosem gondolták volna hogy mindez véget érhet egyszer.
Végül a Pozsonyi úton vacsoráztak. Kockás abroszos étteremben. Káró vadas marhaszeletet evett, Erika gombapaprikást. Vörösbort ittak hozzá. Testes, fanyar villányit. Aztán villamosra szálltak, és a Vörösmarty utcától már csak néhány tízmétert kellett gyalogolniuk a kapubejáróig.
A könnyű zuhanyt a mindenre kiterjedő csókok követték. A gyönyör kipattanó rügyei, amit aztán lassú és finom egymásbafonódás követett.
Aztán elfáradtak.
Káró még egyszer átkente Erika lábait a balzsammal, arra viszont már nem volt energiájuk hogy újra lezuhanyozzanak. Káró kinyújtotta jobb karját, Erika feje a válla és a mellkasa közti puha mélyedésbe ékelődött. Lábával ráfonódott Káró lábára, tenyerét pedig rásimította a férfi meztelen ágyékára. Csodásan érezték most magukat. A szendergésben az álom finom pókhálója szőtte rá magát mindkettőjükre, ahogy a kinti szürkeség fokozatosan feketévé vedlett át.
Az éj sötétjében már csak a szuszogásukat lehetett hallani.
Másnap reggel Káró ébredt fel először.
Szokás szerint.
Halkan leóvakodott a galériáról hogy kávét főzzön, és a motoszkálásra Erika is kinyitotta a szemét. Ma már haza készült Vecsésre.
Az újabb hét kezdete, mindkettejüknek a munka csendes monotonitását irányozta elő, és az egyedüllét kisimító szükségszerűségét.
Kellett ez is. Szükségük volt rá.
Mert a hétvégék, vagy az éppen egy-egy hét szabadságából fakadó együttlét sok-sok testiséget szívott ki belőlük.
Aztán a feltöltődés magányos időtartama, az alkotó munka másfajta vitalitást kívánó ideje újra kiérlelte bennük a testiség erejét, és az egymás iránti vágyakozást. Aztán amikor végre újra találkozhattak, a kimódolt, hosszú és lassú érzéki együttlétek, az egymás minden porcikájára kiterjedő heves szeretkezések az utolsó csepp energiát is kifacsarták egymásból.
De amikor épp nem szeretkeztek, beszélgettek, éltek, szórakoztak. Járták a várost, csapongva, és élvezve a véletlenszerűség meglepetéseit. Jó volt együtt lenniük. Akármit tettek, akárhol voltak is.
Szerették egymást.
Ahogy egy férj és egy feleség szeretik egymást a Bibliában megírtak szerint, pedig ők nem voltak azok.
Jó volt, hogy mindketten ugyanezt a ritmust igényelték, és nem akarta egyikőjük sem azt, hogy egyvégtében együtt legyenek. Mert akkor nem maradt volna idő a felfrissülésre, és az energiák újbóli begyűjtésére.
Talán, ha folyamatosan együtt élnek a szürke hétköznapokban is, szakadatlanul, már rég egymásba fásulnak úgy, ahogy ez a legtöbb jól induló kapcsolatban megtörténik.
A napi feszítő gondok, amelyek alól senkinek - így nekik sem volt kibúvójuk - elmosódó hangulatok salakját szennyezné egymásra, az pedig réges-rég tönkretette volna együttlétük ünnepiségét.
A hétköznapok harcai így megmaradtak önmaguk küzdelmeinek, abba nem kellett belerántaniuk a másikat.
A gondból, problémából kisarjadt türelmetlenség tüskéje nem szúrta meg a másik bőrét, hogy aztán a tüske hegye beletörjön, és soha ki nem bújó betokosodott gócot képezzen a bőr alatt.
Hogy aztán a sok ilyen kis góc, előbb-utóbb ridegséggé, távolságtartássá, unalommá és fásultsággá deformálódjon, ami kiürít mindent, ami valaha vágy volt, érzékiség, harmónia és virágillat.
Megvívták hát mindketten külön-külön saját hétköznapi "harcaikat", hogy aztán találkozásaik alkalmára lemossanak magukról minden gondot és bajt, hogy tisztán és üdén, ünneplőbe öltöztetett szívvel álljanak egymás elé, hogy eképpen éljék meg közösen eltöltött idejük minden pillanatát.
Ez volt a képlet.
És ez a képlet olyan tökéletesen működött, hogy nem hitték volna hogy történhet bármi rossz, ami kettejük egybeforrott szövetét bármikor is kettétéphesse.
De az Örökkévaló más célt képzelt el. Nem maradhatott meg ez a harmónia.
A következő hét szerdáján - de az is lehet hogy már csütörtök volt - Erika tompán, kisírt szemekkel jelent meg Káró lakásában. Káró megrémült. Nem tudta hogy mi van, némán ölelte magához a nőt. Féltés volt benne, aggódás, és rémület, még nem tudta, de érezte hogy valami olyasmi történt ami mindkettejüket érinti.
- Gyere! Ülj le és nyugodj meg! Kérsz egy teát?
Erika szótlanul huppant le a kanapéra. Kezei hidegek voltak, arca megfakult.
- Baj van Bertold! Nagyon nagy baj...
- De hát mi Drágám? Az Isten szerelmére, mondd el!
- Kinga...
- Mi van Kingával?! Mondd már...!
- Elhagyta a férje... - lehelte Erika. Már el is költözött...
- De hát hogy... Miért?! Hogy lehet ez?... Babát várnak...!
- Éppen ez az. Ez elől is megfutamodott... És valami nő... Egy másik... Máshol...
James elrepült Londonba. Már több hónapja szervezkedtek. Már új munkahelye van, új lakása, minden...
Kinga meg ott van egyedül, a babák pedig három hónap múlva megszületnek...
- Babák?
- Ikerterhesség... Ketten jönnek.
Erika most végre elmosolyodott...
- Duplán nagymama leszek Káró Bertold. Nagymama lesz a csajod...
Erika nevetése sírásba facsarodott.
- Kinga egyedül maradt. Most még bejár a munkahelyére, ellátja a feladatait. De nemsokára... Nemsokára otthon kell maradnia a babákkal. És Ausztrália másként működik. Maximum hat hónapig lehet GyED-en, aztán vagy visszamegy a munkahelyére, vagy keresnek helyette valaki mást.
Ki kell mennem a lányomhoz Bertold! Csak én tudok segíteni rajta.
Ha pedig kimegyek, akkor te és én...
De ha te is ki tudnál jönni...
- Erika!
Hat évem van még a nyugdíjazásomig. Még hat év! Hogy lezárhassam az életemnek ezt a szakaszát... Aztán... Felépítettem a 'Normalitás szigetét' ... ...az életemet. Alig beszélek angolul... Nem tudnék megélni ha veled mennék...
A te helyzeted más. Kinga jól keres, te pedig jól beszéled a nyelvet. Termékeny művész vagy. Pikkpakk megtalálod a helyedet bárhol. Egy-két év, és kialakul az egzisztenciád. Ráadásul öt évvel fiatalabb is vagy nálam, ami szintén lényeges. Én...
- Káró hangja elcsuklott - Én nem tudok veled menni Erika! És a fiaim itt élnek... Nem tudnám itthagyni őket sem.
Ültek a kanapén. A csend apránként ereszkedett rájuk mint valami búra.
A fények tompán kúsztak most a szobába, virágillat helyett cigarettafüst érződött, pedig senki nem dohányzott.
Káró felkelt, töltött a teából. Egyet Erikának, egyet magának is.
Csak fogták a csészét, és nézték a jövőt.
Egymás nélkül.
Nézték a csendet. És hallgattak, hátha mond most valamit az Örökkévaló. De az Örökkévaló is csak hallgatott.
A hegy csúcsán voltak, ahonnét már nincs feljebb, csak a Mennyeknek Országa. És ők azt hitték - naívan - hogy ott vannak már. De nem ott voltak.
Mélyre merültek a bujaság, a testiség bugyraiban, és azt hitték, ez a langymeleg iszamos finomság örökké az övék marad. Nem értették hogy miért nem...
Nem értették hogy mi bűnt követhettek el, hogy egyáltalán bűnt követtek-e el, hiszen egymásért éltek, és egymással, abban a tökéletesre csiszolt harmóniában, amely mindkettejüknek jó volt.
Ami akár a Biblia szerint is jó lehetett volna.
És most vége.
Káró Pál apostol intelmére gondolt. És Pál apostol egyértelműen házasságról beszélt. Erika és ő viszont nem voltak házasok.
Talán ezt elégelte meg az Örökkévaló...? Valamiért nem volt 'tisztességes' az amit ők csináltak, a házasság nélküli kapcsolatukkal?
Káró arra gondolt, hogy vajon ha Erikával oltár elé álltak volna, ahol valaki, egy pap - aki szintén csak egy ember - kimondja azt, hogy mától kezdve férj és feleség vagytok, akkor ugyanezen bujálkodásaik a mai napig zavartalanul folyhatnának, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak?
Vajon a házasság hiánya eredményezte ezt a kényszerű elválást okozó helyzetet? Vagy csupán a szex? Amiben nem ismertek tabukat?
- Azt hiszem, ez nem derül ki soha - gondolta Káró.
A gondolatok pedig lassan eggyé váltak a csend válasznélküliségével.