A presszó atmoszférája kellemesnek bizonyult.
Bal felől szeparált boxok, négy személyesek, de meghittebb társaságok akár hatan is elfértek volna a vastagon párnázott padokon.
Már ha nem túl testesek.
A legbelső box mellett, picit jobbra nyílt a kis folyosó, ahonnan a mosdókat lehetett megközelíteni.
A bejárattal szemközt, az ajtótól talán négy lépésnyire állt a pult.
Régivágású kávégéppel, sörcsappal, és fönt pohártartó konzollal, melyen a talpasok úgy lógtak fejjel lefelé, ahogy a talpasoknak fejjel lefelé lógniuk kell.
A pult mögötti fal régi - de valóban régi, és nemcsak afféle "antikolt" - téglával volt burkolva, a falon pedig - az italok között - képek függtek a múltból, amelyek tanúskodtak hogy ez a hely már 50 év előtt is ugyanitt állt, s a berendezés sem igazán változott.
A cementlapok sem, amelyek fekete és fehér diagonálban a padlót hivatottak volt megvalósítani. A padozat hajszálrepedései régmúlt idők, tovatűnt vendégek emlékét őrizték, a múlt mélységeit.
A jobboldalt álló - 'igazi', hatvanas évek hangulatát idéző - háromszögletű asztalok, csodálatosan épen maradt, "szkáj" kárpitozású, 'terpesztett', kúpos lábú pici fotelekkel voltak körülvéve.
Négy asztalka fért el így egymástól gondosan kiszámított távolságra.
Úgy, hogy a betérő asztaltársaságok egymáshoz közel, de mégis kellő szeparáltságot élvezhessenek a nem túl tágas térben.
Ezen az oldalon a falat lambéria borította.
Olyan embermagasságig. Igazi fa lambéria. Régi. A fal efölött szintén régi, meghatározhatatlan színű pasztell olajfestékkel volt lekenve.
Olyan volt az egész, mint egy élő időkapszula. Mintha tényleg visszaléptünk volna a múltba. Ezt az érzést erősítette a sarokban álló karcsú fogas, rakéta formájával, három lábán állva.
Eredeti, régmúltból ittmaradt darab volt ez is.
Ugyanazokból az időkből, mint az asztalok, és a kicsi fotelek. Meg a fal. A lambériával.
A bútorok évtizedeket várhattak talán egy poros, elfelejtett sarokban, talán egy pince mélyén, jótékony félhomályában. De az is lehet, hogy itt voltak már akkor is, amikor maga a hely megnyílt. És valami csoda folytán nem dobta ki őket soha senki. Mert nem "megcsinált", hanem valódi volt itt minden.
Az viszont bizonyos, hogy Gabi, a pultos és pincér egy személyben - aki még mellényt is viselt - sehol sem volt akkoriban. Gabi, a maga talán negyven évével, higgadt, de mégis fürge lépteivel azonban tökéletesen hozta a régi idők pincéreinek begyakorolt mozdulatait. Alakja illett a képbe. Talán egyedül a modern vonalú hajviselete, meg a fülbevalója nem állt összhangban az itteni dolgokkal.
Káró Bertold egyetlen pillantással felmérte a helyet.
Azt ugyan nem tudta, hogy a pultost, aki egyben pincér is, Gabinak hívják, de mondjuk ez nem is érdekelte. A hely érdekelte. Az atmoszféra. A cementkő padló, a lambéria, és a szeparált boxok baloldalt. Úgy az egész. Egyben. A szag is. Ami azt az érát idézte fel, amire Káró Bertold még tökéletesen emlékezett, és amikor még - saját egyszerű megfogalmazásával mondva - 'normális világ' volt. - "Edukáció" és "fenntarthatóság" nélkül.
Ő pedig abban a normális világban eszmélt emberi mivoltára, és akkori értékrendeket őrzött ma is. Meg persze emlékeket. Kiváltképp akkori nőkről, akik a 'normális' férfiakat keresték, és nem az "alfahímeket".
És akkor lelt megnyugvást, és lelki békét, amikor a környezet amelyben éppen benne volt, mennél inkább azt a világot idézte. Otthona természetesen szintén azt a világot tükrözte, de hát az sajátja volt. Azt a mikrovilágot ő teremtette magának. Tudatosan, tervszerűen és aprólékosan.
Nem egyik napról a másikra.
Mert egyik napról a másikra ilyesmit nem lehet megteremteni, csak évek türelmes, átgondolt pepecselésével. Az otthon, amit ő a 'Normalitás szigetének' hívott (lásd: "A normalitás szigete"), évek alatt lett azzá amivé. Ott minden tárgynak élete és létjogosultsága volt.
Minden saroknak és szegletnek oka és jelentősége. És ha valami ott más szögben állt volna, azt Káró azonnal kiszúrja, és visszaváltoztatja eredeti állásába. De ilyen nem történhetett meg, lévén Káró egyedül lakta a 'szigetet'. A szigetet, amelyben semmi sem emlékeztetett a jelen beteg, leromlott állapotára.
És ott minden úgy várta vissza őt, mint akkor, amikor elment.
Hat éve, amikor először látta annak a régi, körfolyosós háznak a belső udvarát - ahol végül is otthonát megtalálta - akkor érezte ugyanezt, amit most a presszó belső terében.
Nem. Nem akkor.
Még az udvarra lépés előtt. Amikor a kapun belépett. Az ezerkilencszázas évek elején épült ház dohos kapualjában érezte ugyanezt. A kapualjban volt ugyanaz a kő padozat, mint amikor a ház megépült, és az ennek talán 130 éve.
Azok a kis szobrok, a stukkófejek, már akkor könnyet csaltak ki a szeméből. Puszta létükkel. Időtlenségükkel. Hogy megmaradtak.
Nem jött senki, aki "avittságra" hivatkozva letörte volna őket, hogy helyettük "letisztult formákká" silányítsa a teret. A ház - hála az Örökkévalónak és a maradék józanság törvényalkotó akaratának - műemlékvédelmi gondnokság alá került.
Így muszáj volt megőrizni eredeti formájában az örökkévalóságnak. Nem lehetett kívülről szigetelni, "megújuló energiákra", "fenntarthatóságra" és egyéb f@szságokra hivatkozva, hogy eltüntessék a falak gyönyörű ornamentikáját, és nem lehetett változtatni az épület fő karakterén sem. Így a stukkók is maradtak az előtérben, ahogy a külső homlokzaton is. És Káró Bertold minden alkalommal meleg szeretettel köszöntötte őket, akár ment valahova, akár kintről jött hazafelé. A stukkók pedig visszaköszöntek neki, a bezáródó kapu mögött pedig kívül maradt az "innováció".
A nyegle, orrpiercinget viselő, szakadtfarmerosok, akik már bluetooth-os headsettel a fülükben jöttek a világra - elmenekültek innen. Lakóparkokba, meg újonnan épült - stukkókat nélkülöző - "ökotudatos" házakba költöztek, ahol sorompó, meg kamerarendszer vigyáz a biztonságukra, és a tetőn napelemek termelik a "megújuló" energiát beleájulva a "fenntarthatóságba" és a "diverzifikációba".
Itt pedig maradtak az öregek, a "búmerek" mint Káró, akik nem értik hogy mi a "krindzs", meg a "yolo", és nem hajlandók újra meg újra megújulva követni a trendeket.
Szóval a régi házban, ahová Káró hat éve beköltözött, nem volt sem 'megújuló energia', sem AI alapú technológiák. Kamerarendszer meg sorompó helyett az Örökkévaló vigyázott az ott lakók biztonságára, és hála Neki, a lakás amit sikerült megvenni, egy idős néni utolsó otthona volt. A lakást, Káró a néni örököseitől, egy tetovált alkarú fiatal pártól vásárolta meg.
A néni fél évszázadnál is többet élt azok közt a falak között, és - az Örökkévalónak hála - mindent épségben megőrzött olyannak, amilyen eredetileg volt.
A gót ablakkereteket is, melyeket - formájuk miatt - egy vagyon lett volna műanyagra cseréltetni. A bejárati ajtó is megmaradt olyannak amilyen volt, a rácsukható cirádás, kovácsoltvas ráccsal együtt.
A szobákban Káró kevés átalakítást végzett. A nagy, ötször ötös nappali több mint felében masszív galériát csináltatott. A galérián alakította ki azt a zugot, ahol alkalom adtán, akár két személy számára is nyílik 'alvási' lehetőség. Használni nem használta ugyan, de - ki tudja mit hoz a jövő - alapon megcsinálta, és hagyta létezni.
Az örökösök által otthagyott bútorok, és berendezési tárgyak csaknem mindegyikét használatba vette. Kiváltképp a hintaszéket, amit a tetovált karú nő talán hulladékudvarba vitt volna, de Káró egy szőrmével varázsolta puhává és szelíddé, és "gondolkodóhellyé" avatta a galéria ívben kanyarodó lépcsője alatt.
A kisebbik szobát eredetileg csak hálónak szánta, de aztán inkább egy mindenes helyiséggé vált, sok apró képpel a falakon, végül hálónak is ezt használta.
A konyha, a pici előszobából balra nyílt. Inkább lehetett hívni főzőfülkének, de Káró szükségleteit tökéletesen kielégítette. Abaka a körfolyosóra nézett, és egy mélyedésnyi spájz is nyílt belőle, amelynek polcai előtt régi, kazettás felületű ajtó gondoskodott az elrejteni kívánt dolgok jótékony takarásáról.
Az ablak alatti falon egy lehajtható asztalka is helyet kapott, ahol akár két személy is le tudott ülni, így mindjárt az étkezőhely is kialakult.
A zugnyi előszobában a bejárattal szemben nyílt a fürdő és a WC, ahol Káró a legnagyobb kincset kapta az Örökkévalótól. Az ott lakó néni, talán ötven éve csempéztette ki a helyiséget, türkiz színű csempékkel, amelyeket imitt-amott királykékkel tettek változatosabbá.
Ami pedig az i-re a pontot feltette, egy a csempékkel színben egyező kis ülőkád volt, meg az ugyanilyen színű mosdó és WC. Ezek - amiket mások kidobtak volna - alapos takarítás után, folytathatták további szolgálatukat.
Az Örökkévaló pedig - ahogy előző otthonába - ebbe a lakásba is beköltözött.
Ennek -többek közt - úgy adta tanúbizonyságát, hogy Káró a megörökölt tárolóhelyiségben, lenn a pincében, legalább három négyzetméternyi ugyanolyan fel nem használt falicsempét talált, mint amelyekből a fürdőszoba falait leburkolták. A régi, menthetetlen és értéktelen cementlapokra Káró a talált anyagból rakatott új padlót, így a fürdőszoba olyan egybehangzó, igazi régi 'normális' karaktert kapott, ami joggal pályázhatott az "Elképesztő ritkaság" címre.
Káró nem rendezkezett be vendéglátásra vagy társas életre. A "normalitás szigetét" egyszemélyesre csinálta, bár hagyott némi egérutat arra nézvést, hogy adott esetben, valami kivételezett nőnemű egyén, akár tartós életvitelszerűen is ott tartózkodhassék. (Imitt-amott persze, mert Káró szilárdan elhatározta magát a tartós egyedüllétre.)
A lakásvásárláskor egyetlen pillantással felmérte a kincsek sajátos értékét, majd az eladóknak megvető arcot mutatva közölte, hogy hajlandó eltekinteni a lomok elpaterolásától, ha cserébe engednek még százötvenet a vételárból.
A tetováltak szerencsére boldogan belementek ebbe az ajánlatba, Káró pedig magában megállapította, hogy az ottmaradt "lom" már ránézésre legalább a megspórolt összeg dupláját éri.
Azóta aztán megbizonyosodott róla, hogy attól sokkal többet is, mert amikor néhány hasznavehetetlen, és számára nem tetsző dolgot eladott egy később felfedezett antikvitás kereskedőnél, többszöri odalátogatás után össze is barátkozott az illetővel, és tőle tudta meg, hogy bizonyos tárgyakért egész rendes összeget lehetne kapni.
Ez akkor derült ki, amikor az antikos - akit Ferinek hívtak - eljött egyszer Káró meghívására, és körülnézett az akkor már berendezett lakásban. A berendezés egy része aztán tényleg hozzá került, tőle viszont bekerültek a lakásba "újabb" más régiségek, amelyek a sziget patinás normalitását voltak hivatottak tovább erősíteni.
Festmények, szobrok (főképp ókori női aktok) falvédők, "porfogó" díszek, konyhai tárgyak, és még egy olvasófotel is.
A presszó pedig - vagy kávéház - talán három villamosmegállónyira volt Káró otthonától.
A körúttól kicsit beljebb. A Rezeda utcában.
De Káró valahogy nem fedezte fel az elmúlt hat évben. Pedig járt sokfelé a környéken.
Eljárt a kebaboshoz - kettőhöz is - az egyiknél valamilyen szinten törzsvendéggé is avanzsált. Alinak hívták a kebabost, és szerethető akcentussal beszélte a magyart. A másik se volt rosszabb, de Ali közelebb volt a boltokhoz ahol Káró a bevásárlásait csinálta, így aztán többször tért be ide, és a török idővel helyet kapott az ismerősök listáján.
Aztán ott volt a "Ben the Goose" nevű reggelizőhely, ahol Káró kávézni szokott időnként, mert ez a hely lakásától talán ha ötven méternyire volt.
Ott már ismerték, és ha bement, szinte kérdezés nélkül nyomták neki a "sima presszót" egy cukorral és tejszínnel, és ott télen is ki kellett ülni a terasz háncsból font székeinek egyikére, mert a bodega méretű helyiség szűk volt, szinte csak megállni lehetett. De Káró kiült, mert Margó és Beni kedvesek voltak, a kávé pedig finom.
Káró tehát kiült a teraszra, valamelyik háncsszékre, és számolta, hányszor jön és megy a troli, amíg ő elkortyolja a kávét, hosszas és cirkalmas kevergetés mellett. Nézte az arra járó embereket. Vagy egyedül, vagy Bélával, aki odatelepedett mellé.
Bélát itt ismerte meg.
Papucsban jött, ami elárulta, hogy még közelebb lakik mint Káró, és ez csakhamar ki is derült, mert Béla tényleg ott lakott a kávézó melletti második kapualjból nyíló, hasonszőrű öreg házban, és Káróhoz hasonlóan "búmer" módon gondolkodott.
Hamar megtalálták a közös hangot. Béla már hatvan felé járt, és mentőtisztként várta a közelgő nyugdíjat.
Sokmindenkit ismert, tévéseket, újsáírókat is. Utálta a primitívséget és a kommunizmust, és ez már jó antrénak bizonyult Káró előtt. Elvált ő is - ennélfogva együtt minősítették a nők viselkedését - de ennek dacára már volt egy barátnője, akivel viszont nem élt egy fedél alatt.
Tőle indultak el Káró újabb ismeretségei. Aztán később Béla - mivel rapszodikus volt kissé - hol jött, hol nem, így találkozásaik egyre inkább véletlenszerűvé váltak. Telefonszámaikat azért kicserélték, és ha többször nem is, de havonta legalább egyszer rácsörögtek egymásra, hogy, és miként van a másik.
De ez a kávéház jellegű presszó, a Rezeda utcában ismeretlen volt eddig. Ismeretlen és lenyűgöző. Káró belépett és bólintott, Gabi pedig - akinek nevét ugyebár nem tudta még - kedélyes "Helló"-val üdvözölte. Érdeklődésére Káró "sima presszót" kért egy cukorral és tejszínnel.
- Aztán majd meglátjuk. -
De ezt nem mondta ki, csak gondolta. Nem akart társalogni, szívta magába a hely atmoszféráját. Úgy érezte, ide még az Örökkévaló is szívesen betér.
A pincér perceken belül hozta a feketét. Káró először csak orra alá tette, beleszimatolt, és megállapította hogy jónak tűnik. Belerakta a tejszínt, majd a cukrot is, és kavargatni kezdte. Talán a kora délután miatt, az egész hely üres volt. Nem volt más vendég rajta kívül, így Káró a három box közül a középsőbe ült be. Úgy, hogy a bejárati ajtó és a mellette lévő - szinte az egész falat borító - hatalmas ablakon át az utcára lásson. Egy pici terasz is tartozott a helyiséghez, kis féltetővel, de a jó idő dacára szándékosan nem oda ült ki. Fel akarta fedezni a belső teret.
Olyannyira tetszett neki a hely, hogy elhatározta, Bélával is megosztja az élményt. Most rögtön. Béla sem szerette a pötyörészést, így magától értetődő volt hogy hanghívást indítson.
- Na szia öreg! Mit csinálsz éppen? - zörgés, kotorászás.
- Szia! Most jöttem éppen haza! Boltban voltam, semmi különös. Veled...?
- Ismered te a Rezeda presszót?
- Rezeda? - Béla közben kihangosításra kapcsolt.
- Ühüm! Itt van a Körúttól kettővel beljebb, a Rezeda utcában.
- Rezeda utca, Rezeda presszó... Hát ez találó!
- Ja!
- Nem, nem voltam még ott!
- Na, ha van kedved, ide este beülhetnénk egy sörre.
- Akár kettőre is!
- Na, akkor ezt megdumáltuk! Olyan fél nyolc?
- Teljesen rendben... Akkor este... !
- Este...
- Cső!
- Lecsó!
A kávé tényleg jó volt. A pincér csakhamar újra megjelent.
- Mást hozhatok még?
- Köszönöm, most nem. De este benéznénk ide egy barátommal, már ha nyitva lesztek.
- Természetesen! Gyertek! Várunk benneteket!
- Jó... Akkor fizetnék is...
- Az akkor háromnegyven lesz.
Káró két kétszázast adott a pincérnek. Már egy ideje hozzászoktatta magát a készpénzes fizetéshez a vendéglátóhelyeken, így könnyebb volt borravalót adni, már ha úgy érezte hogy a kiszolgáló megérdemli. Gabi eltette a pénzt.
- Köszi szépen! És egészségedre! Gyertek akkor!
Káró elindult. - Kb. 6-7 perces séta hazáig. Nem távolság - motyogott maga elé.
Az este hamar eljött, és hamar el is ment. Béla álla is leesett a hely hangulatától. Az asztaloknál már sokan ültek. Telt ház volt. Csodaképpen viszont, ugyanaz a box szabad volt amikor betértek, de később már a teraszon is foglalt volt minden hely.
Aztán később újra betértek, és újra. Feri is eljött. Az antikos. Vagyis "handlé" - ahogy Káró az akkorra már szorosabbá fonódott barátság jogán - elnevezte.
Káró egyre jobban megismerte a "magot", akik törzsvendégként jártak ide. Béla is és ő is, lassacskán részévé váltak ennek a magnak. Ott volt "Doki" a nyugdíjas sebész, Egon a grafikus, és Leó az "életművész" vállalkozó.
Gabi a pincér már "haverként" köszöntötte őket. Volt ott "retró szendvics", és Gabi - a fene tudja honnajd - de még olyan sörösüvegeket is beszerzett dekorációképp, amik valamikor még a 70-es években voltak mindennaposak.
Nők is jártak ide. De negyven alattiak nem nagyon. A társaság pedig csupa 'normális' emberből állt. Nem volt lerészegedés, hangos szóváltás, okoskodás, vagy vita. Voltak viszont tartalmas beszélgetések, összetolt asztaloknál, és majd' mindenki olvasottságról, műveltségről téve tanúbizonyságot, jobbnál jobb témákban találtak egymásra, és tanultak egymástól. Telefonokat itt nem nyomkodott senki. Az emberek egymással beszélgettek.
Bertold és Béla viccesen el is nevezték 'Kultúrkörnek', és 'Szabadegyetemnek' ezeket a spontán összejöveteleket.
Erika talán egy csütörtök este érkezett.
Valamikor novemberben.
Ákossal.
Ákost, - a villanyszerelőt - Káró már régebbről ismerte, a férfi dolgozott is nála.
- A húgom. - mutatta be neki, és Bélának. Más ismerős akkor épp nem volt ott.
Erika nagyjából korabelinek tűnt. Csinos, vállig érő szőke hajjal, nagy barna szemekkel. Nem túl vékony, de azért még karcsúnak mondható, kis termetű nő. Genetikailag az a típus, akinek szépségét az idő megérleli, de ő maga nem öregszik meg.
Aztán valahogy "úgy alakult", hogy Erika mind gyakrabban jött a Rezedába.
És "úgy alakult", hogy rendszerint Káró mellett talált helyet magának. Kárónak pedig - "úgy alakult" - hogy nem volt ellenére a nő közelsége. Beszélgetéseik megszaporodtak, gondolataik kicserélődtek. Aztán később a telefonszámaik is. És aztán az is kiderült, hogy Erikánál is ott lakik az Örökkévaló.
Egészen "véletlenül".
Talán két hónappal később történt meg, hogy azon az enyhe februári, azaz hogy majdnem márciusi estén, már-már az éjszakába nyúlva, Erika zavartan konstatálta, hogy elnézte a menetrendeket. Már nem járt az éjszakai Vecsés felé. - Merthogy ő ott lakott. Vecsésen.
- Hát...
- Káró Bertold érezte, hogy a helyzet sorsfordító pillanatokat ígér.
Először Pál apostolra gondolt, aztán erőt vett magán, és rábízta az egész történést az Örökkévaló akaratára.
- Nálam tudnál aludni, már ha nem félsz tőlem... - Jópofiskodva vigyorgott a nőre. Erika arca azt tükrözte, mintha már rég erre a pillanatra várt volna.
- Nem vagyok az a félős típus...
Így hát félelmet nem ismerve indultak el a három villamosmegállónyi távolságon. Amikor megérkeztek, Erika körbeforgatta tekintetét Káró lakásában.
- Majdnem pontosan ilyennek képzeltem.
- A fürdőszoba ott van szemben - mutatott Káró a bejárattal szemközti ajtóra. Tiszta törölközők is vannak a mosógép fölötti polcon. Bármelyiket használhatod. az ajtófogason pedig van egy kék köntös...
A film gyorsan pörgött.
Erika lezuhanyozott, majd néhány perccel később a kék köntösben jelent meg a nappaliban.
- Tölthetek neked valamit? - kérdezte Káró
- Koktélt is keverhetek, ha szeretnéd. Ha szereted pl. a Cuba Libré-t ahhoz van mindenem.
- Ez hihetetlen...! - Erika csodálkozó tekintettel mosolygott.
- A Cuba Libré a kedvencem...
Káró elkészítette a koktélt Erikának. Magának három cent tequilát töltött, egy egy apró fekete pohárba, amely koponyát formázott.
Aztán a beszélgetés mélyült, Erika pedig teljesen betelt a Káró kimondott gondolataival, és a 'Normalitás szigetével'.
Aztán a szokatlan meleg (amit talán a karibi koktél is szított) miatt, kicsit lengébbre fogta öltözékét. Előbb a kék köntös csúszott le a válláról, aztán a köntös alá felvett melltartó is a fotel karfájára került...
Káró meg sem lepődött azon, hogy miután az egyiptomi fáraó dinasztiák alatti több évezrednyi állandóságról beszélgetnek, közben már a galérián fexenek egymás mellett, a szőrmével letakart dupla matracon.
Csak épp azt nem tudta, hogy, és miként kerültek oda. Mint ahogy azt sem tudta, hogy a szőlőmag olaj "honnajd", és mikor került elő.
Előkerült.
Gyengéd, de mégis határozott mozdulatokkal masszírozta Erika vállait. Aztán a lapockáit és a derekát. Erika ellazult.
Amikor Káró a nő popsiját kezdte gyúrni, Erika halk sóhajtással éreztette hogy nem tartja a dolgot kellemetlennek. Talán öt perc is eltelt. Talán tíz is.
Káró ujjai lassan, tétován csúsztak egyre jobban Erika testének intimebb szférái felé. Aztán Erika egyszer csak a hátára fordult, Káró pedig - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne - olajos kezeivel gyengén a nő mellét kezdte cirógatni. Előbb a bimbók kúpjait a tenyerével, majd - a simogató gyengédséget megtartva - egyre inkább a markába kerültek a nő mellei teljes egészében is.
Erika kezei Káró Bertold nyakszirtjén kulcsolódtak össze. Lassan magához húzta, amíg ajkaik összeértek.
Nyelvük összefonódott...
(Pál apostol messze járt... nagyon messze...)
Káró évek óta nem érezte ezt az élvezetet....
***
Talán negyven perc is eltelt.
Feküdtek a nővel egymás mellett. Aztán ettek valamit. Talán egy kis sajtot, meg olivabogyót. Közben apránként cirógatták, simogaták és csókolták egymást...
Majd tíz, vagy tizenöt perc elteltével a csókok vándorolni kezdtek egymás testén, Káró szorosan magához vonta a nőt, aztán újra...
...Most hátulról, hason fekve.
Lazán, és lágyan... És szinte egyszerre érezték ugyanazt a vulkánkitörést, ami ölükből indult el...
Összesen háromszor aznap éjszaka.
A nő másnap ismét lekéste a járatot, de ezt már nem bízta a véletlenre. A Rezedában pedig ott volt mindenki, aki számított.
- Sziasztok! - Üdvözölte őket Gabi.
- Bertold, a szokásosat?
- A szokásosat Gabi! De kérnék tőled valami szokatlant is... Magadnak is hozz egy poharat! - Gabi meglepődve nézett rá.
- Mi a terved?
- Gyere csak! - Erika sem értette. Várakozó kíváncsisággal figyelte, mi fog ebből kisülni.
Gabi kihozta Káró tequiláját, és magának is hozott egy ugyanolyant.
- Most pedig - kezdte ünnepélyesen Káró, arra kérlek Gabi, hogy mostantól magázódjunk, amikor itt vagyunk. Nagyjából egy évnyi ismeretségünkre való tekintettel!
Tudod, ahogy a régi normális világban csinálták. A régi normális helyeken. A régi normális törzsvendégek, a régi normális pincérekkel. Mert most már törzsvendégnek számítok. Azt hiszem...
És azt akarom, hogy itt, ebben a társaságban, így együtt, mindannyiótokkal, építsünk fel egy szigetet. A bornírt modernitás tengerében.
Legyen ez a presszó is ugyanúgy a "Normalitás szigete", az itt jelenlévő társaság számára, ahogy az otthonom. -
Mindenki kezébe vette a poharát.
- Jó estét Gabi úr! - Bertold odakoccintotta poharát Gabiéhoz, majd sorra a többiekéhez is.
- Jó estét Káró úr!
- Jó estét mindenkinek! A poharak összekoccantak. Erika és Bertold ajkai összeértek.
Káró letette a poharát, és a pincérhez fordult:
- És Gabi kérem...!
Legyen szíves hozzon még egy kört ugyanebből! Magának is, és a vendégeknek is!
Ja, és még valami! Ha lehet, vegye ki azt a fülbevalót... ...és a hajával is csináljon valamit! Esetleg növesszen egy bajuszt... ha lehet...
Gabi visszajött a megrendelt rundóval, a beszélgetés pedig kedélyesen, csorgó patakként folyt tovább, miközben a kinti sötétség lassan meggyújtotta a benti fényeket.
Észrevétlenül.
A lambériáról a háromszögű asztalokra célzott tompa hangulatvilágítás árnyakat vetett a falakra.
A pult fölött váratlanul egy zöld neonreklám kapcsolt be, majd - ezzel szinte egyidejűleg - az utcán megjelent egy autó. Lassan haladt el a presszó előtt. Kerek lámpái az ablaküvegen át borostyánszínű fénnyalábot úsztattak végig a helyiségen.
Aztán a borostyán, a zöld neonnal keverdve pászmákká kúszott szét , hogy valami furcsa színárnyalatot kölcsönözzön az arcoknak, az asztaloknak, és a falaknak is.
Mint egy régi, megfakult színes fotó.
Aztán az autó lassan, tétován tovább csúszott. Már csak a hátsó lámpák piros fénypontjai látszottak, ahogy egyre halványabban tűntek tova a körút irányába.
Zsiguli volt. Vagy Moszkvics. - nézett utána Káró.
...de az biztos hogy nem Kia...
... A színek még éltek. Egyetlen pillanatig. Mert egyetlen pillanatból állt minden.
Aztán csend lett, a pillanat pedig megnyúlt.
Angyal repült át a presszó fénypászmáin...
- Káró látta, de szólni nem tudott - hiszen egyetlen pillanat volt az egész...
... Egy pillanatig 1976-ot írtunk.