Nem jött elő nyíltan és határozottan, de most, hogy nyaralásunk előtt nézelődni, és tájékozódni kezdtem a neten, megláttam egy figyelemfelhívó képet.
Plakátot.
Huszonéves kölök pózol a képen.
"Vagány", kapucnis, a kezén valami sportkesztyűvel. Aztán tovább tájékozódom, és kiderül hogy az illető valami "Manuel" (Vagyis nem Bandi, Józsi, esetleg Sanyi, mert ilyen nevek már nem léteznek).
Ő egy "híres ember" a mai Magyarországon, tízezrek - de lehet hogy százezrek - rajonganak érte. Manuel személyiségeket formál. Tinédzserekét.
Olyanokét mint a fiaim.
Ő egyébként "repper", de ezt a mai "értékmérők" "előadóművészként" aposztrofálják.
Nekem meg elsőre egy "futottak még" hír jut eszembe erről a Manuelről, hogy volt valami köztörvényes bűncselekménye az ipsének. Ellopott valami pénzt. Adománydobozt, vagy ilyesmit.
Ez persze fokozza a népszerűségét.
A bűnözés "trendy" dolog bizonyos "szubkultúrákban". Amerikában pl. minden valamirevaló "tisztességes" repper valamilyen bandatag, és minimum egyszeres gyilkos. ezzel már tömegek csodálatát lehet elnyerni.
Mi még itt szerencsére nem tartunk, nálunk az is elég, ha a "nagymenő" lop valamit, a még nagyobb "menő" meg "geg" címszó alatt eljátssza a színpadon, hogy agyonlövik a miniszterelnököt.
De már megint messzire csúsztam. Nem erre akartam kilyukadni.
Azt kezdtem el, hogy van e joga élni egy ötven feletti átlagembernek? Aki "búmer"?
Aki szerint olyan dolgok az értékek, mint a becsület, a szeretet, a család, a tisztesség, a másik tisztelete, a szép és helyes beszéd - a divatos börtönszleng helyett - és egyéb ilyen "elavult" dolgok...
Régen az átlagember volt a célközönség. Ez a "régen", számomra a 70-es, 80-as évek világát jelenti. Az "átlagember" alatt pedig az akkori felnőtt korosztályt, a nagyjából 30-tól 50 évesekig terjedő korúak skáláját kell érteni.
Nem voltak ordító felfogásbeni különbségek az akkori 35 és 50 évesek között. Hasonló neveltetési minták közt, hasonlóképpen szocializálódtak. Hasonló véleménnyel az illemszabályokról, a kultúráról, az értékekről, a szépségről, vagy a csúnyaságról.
Nem volt senki, aki a rondát "másfajta szépségnek", az aberráltat "alternatív elfogadottságnak" nevezte volna. A társadalom konvencionális értékítélete azonos perspektívából működött.
A plakáton megjelenő képek, és feliratok a társadalom széles spektrumához szóltak. Ahogy fentebb is említettem az átlagemberhez.
Ma viszont azt kell látnom, hogy a reklámok célközönsége a tizen és huszonéves sutyerákok rétege. A sutyerákoké, mert hogy a tizen és huszonéveseknek is lenne szép számmal normális gondolkodású, értékrendű, és ennek mentén kifejeződő rétege. Ne írjuk le őket.
De a reklám nem őket szólítja meg. A reklám argó nyelve, a plakátok vizualitása a "sutyerákok" rétegét célozza, elsődlegesen a még képlékeny fiatalokét, másodlagosan azokat a "vén hülyékét", akik 30, 40, de akár 50 év felett is, modern divatúra nyíratják őszülő, és kopaszodó fejüket, és "trendy" ábrákkal "varratják" tele ráncosodó bőrüket.
Rájövök, hogy nem is az életkor számít, hanem a deviancia, amely felé a bulvárszarok, meg a fosmédia gyúrja és tereli az önállóan gondolkodni képtelen, értéknélküli, üresfejű, manipulálható emberállományt. Tudatformálás folyik.
És ezek vannak többen.
Ezeknek pedig legyártották, és gyártják azóta is, a folyamatosan formált "tartalmakat".
Ezeknek "fesztivál" kell, "fíling", és "minőségi idő".
Akciófilmek, okoseszközök, szakadt farmer és piros edzőcipő.
Ezeket szolgálja ki a média, ezeknek az igényei vannak kielégítve.
Ők a célközönség.
A maradék meg... akiken nem fog a hipnózis... akik még látják és tudják... akiket nem lehet elkábítani...
azok dögöljenek meg.
De lehetőleg máma még.