A múltkor például riportot készítettek egy nővel, aki állítólag professzor, és a szegedi egyetem dékánja.
Nem figyeltem az adást az elejétől. Nálam be van kapcsolva a rádió, megy a műsor, aztán ha megragadja valami a figyelmemet, akkor figyelek. Itt éppen az ragadta meg a figyelmemet, hogy zene szólt, viszonylag sokáig, aztán folytatódott a riport. A zene része volt a riportnak. Valami folytán úgy volt megszerkesztve a műsor, hogy az elhangzó zeneszámok részét képezték a riportnak. A riporter a beszélgetés egy pontján rákérdezett, hogy itt most kivel-mivel kapcsolatosan milyen zene kerüljön terítékre, a riportalany mondta a számot, amit aztán lejátszottak.
Az a zeneszám, amitől figyelni kezdtem a riportot Dr. Alban: Sing hallelujah című száma volt. A professzor asszony a szám lejátszása után közölte, hogy ők a "Sing it!" résznél mindig azt kiabálták: "Szeged!" (Mert hogy valamiféle sporteseményt néztek közben és szurkoltak)
Azt már leírtam egy másik gondolatmenetemben, hogy a sport nézése, és a szurkolás, még a legintelligensebb kultúrembert is valamilyen mértékig prolivá degradálja, hiszen aki szurkol, az némiképp kivetkőzik magából. Éppen ezért, én magam távol tartom magam a sportesemények iránti őrjöngéstől.
De az mindig elgondolkodtat, amikor magas rangú, "komoly", kiemelkedő, felsőfokú végzettségű ember sportot néz, és közben lealjasul a viselkedése.
Nem az a baj, hogy valaki sportot néz!
A baj az, ha eközben elveszti a kontrollt a méltósága felett. És ilyenkor lehet valaki professzor, dékán, megyei főügyész, vagy miniszterelnök, ha kidagadnak az erek a halántékán, ökölbe szurul a keze, üvöltve hajrázik, tombol, és közben egész egyszerűen hiteltelenné válik... Legalábbis az én szememben.
Szóval visszatérve a professzorasszonyra, aki egyben dékán, nem igazán tudok tisztelettel nézni rá, és nem igazán vagyok képes igazodási pontot látni benne - bármennyire is szeretnék –
Mert ő Dr Albant hallgat, miközben meccset néz, és közben nagyokat rikkant.
Értem én, hogy a professzor is csak ember.
Neki is van pl. nemi élete. WC-re is jár, és olykor a szelek is hangosabban távoznak.
Még azt is el tudom képzelni, hogy otthon beüt egy szöget a falba, - miközben nem esik le a professzori pecsétgyűrű az ujjáról – és ha véletlenül, és neadjisten az ujjára üt, nem csupán annyit kiált hogy: - "Az angyalát!", hanem valami vaskosabbat, már amennyiben a macskán kívül nincs más a társaságában.
De mindezektől függetlenül, az őt csak katedráról, vagy a publikációkon, és kandidátusi értekezéseken keresztül ismerő nagyközönséget hagyjuk már meg abban a hitben, hogy a professzor egy olyasvalaki, amilyennek őt látni szeretnék.
Mert az embereknek, saját lelki nyugalmuk érdekében igenis szükségük van eszményképekere.
Ha pedig mindenkit a sárba húzunk magunk mellé, akkor ezek az eszményképek eltűnnek. Ha a professzor "emberi" arcát kezdjük el mutogatni, akkor a nagyközönség egy lelki kapaszkodót veszít el, amire pedig szüksége lenne.
És az, hogy a professzor a rádióban szerepelve büszkén, és önérzetesen hirdeti, hogy ő bizony Dr. Albant hallgat szurkolás közben, és közben a "Sing it!-tel" egyidejűleg Szeged!-et üvölt... Önmagát rántja le a sárba, holmi rosszul értelmezett "ő is csak ember" , tézist gyártva, és hirdetve, miközben azt hiszi, hogy ezzel a gesztussal majd jobban elfogadják őt a "tömegek", akikkel így majd "azonosulni tud".
Nos…
Egyrészt nem tartozik a nagyközönségre, hogy a professzor szurkol a lelátón, és saját "kemény magjába" tömörülve üvöltözik.
Másrészt ez az attitűd nem különösebben növeli dékáni és professzori tekintélyét sem.
Azt pedig megkérdezném, a kötelező tisztelettel:
- Ugyan mi az illatos búbánatért kell egy professzornak "azonosulni" a tömegekkel?
És miért érez lelki kényszert arra egy professzor, hogy piros edzőcipőt viselő, tetovált alkarú proletárok elfogadását, és jóindulatát megnyerje?
Szüksége van rá? És ha igen, miért?
Na itt, és most érkeztünk meg a bújtatott - vagy nem is annyira bújtatott - baloldaliság lényegéhez.
A baloldaliság pedig belülről, lelkületből fakad.
Egy baloldali igenis azt tartja helyénvalónak, sőt, szükségszerűnek, hogy a professzor azonosuljon a plebssel.
"Ne legyen különb." Mármint emberi megnyilvánulásaiban, viselkedéskultúrájában. Mert az ugyan oké, hogy valaki professzor, és rettentő okos előadást tud tartani a citoplazma vagy a mitokombrium felépüléséről, de mint ember, legyen ő is piros edzőcipős, szakadt "farmergatyás", tetovált alkarú proli, aki hat unicumot gallér mögé vágva, metálos pólóban „csapatja” az EFOTT-on.
És akkor a "Valóvilág" és az "Éjjelnappalbudapest" törzsközönsége összenéz, összekacsint, és elégedetten megállapítják, hogy – Lám-lám, professzor ugyan, de mégis "tökjó" "csávó”/”csajszi", mert ugyanúgy rázza a haját a Road koncerten, ugyanúgy vedeli a sört, és ugyanolyan büdöset fingik mint mi...
Hú de jó! Tényleg... Most akkor kerek a világ?
Régen, az Isten által elrendelt hierarchikus világrendben a lépcsőfokok határozottan elkülönültek egymástól.
Legfölül volt a király.
Jó, persze Isten volt legfölül, de most szűkítsük le a kört az emberi társadalmakra, abban pedig legfölül a király volt.
A királyt gyerekkora óta arra kondícionálták, hogy ő király (lesz). Ennélfogva nem szabadott neki "akárhogyan" viselkednie. A király "Isten kegyelméből" volt a birodalom ura. Erőt, tekintélyt és igazodási pontot képviselt.
Lehet, hogy nem szerette őt mindenki, de nem is ez a lényeg. Egyébként meg képtelenség is lenne minden egyes embernek megfelelni, és a szeretet amúgy is különválasztható a tisztelettől. De még a lebutább, legműveletlenebb és legegyszerűbb ember is tudta azt, hogy a király olyasvalaki, aki mindenki fölött áll, mindenkinél különb, és ezt a puszta megjelenésével is érzékelteti. Léte, személye kapaszkodó, igazodási pont, MÉRCE.
A lépcsőn a királytól lejjebb lévő fokain álló személyek lénye szintén összeforrt a titulusukkal, a méltóságukkal, amit képviseltek. Minden fontos funkciót és pozíciót betöltő személy ugyanolyan kapaszkodót, igazodási pontot és mércét jelentett a saját közegében, mint a király a piramis csúcsán, a "tekintetes úrnak" szólított falusi tanítóig bezárólag.
Mert ha a tekintetes úr beült volna a parasztok közé a kocsmába, és ott ugyanúgy „jaszkarizik” és ugyanolyan pocsolyarészegre issza magát mint a favágó, cséplő, vagy kapás legények, onnantól elveszik a tekintélye, a minősége, az igazodást nyújtó karaktere a környezete számára.
Tetszik érteni?
A társadalom erodálódása, deklasszálódása indult volna el, ami egyébként el is indult (Lásd: a 2. világháborút követő évtizedek kommunista hatalomátvétele), és a lealjasodás folyamata azóta is töretlen.
És ezért most ott tartunk, hogy a professzor asszony, aki dékán, gyakorlatilag dicsekszik azzal, a rádión keresztül, hogy ő "ugyanolyan ember”, mint bármelyik proli.
De vajon ki nyer ezzel? És mit?
Arról nem beszélve, hogy egy eredetileg minőséget és igazodási mércét képezni kívánó karakter esetében, a plebbsel való azonosulás szándéka bármikor kontraproduktívvá válhat.
A tömegek képlékeny pszichéje ugyanis, egy felülről érkező, és más érdeket megcélzó befolyásolási szándék hatására, bármikor átformálható, a kívánalmaknak megfelelően. És akkor nem azt fogják mondani, hogy XY is „csak ember”, és ugyan miért is várnánk tőle mást, hisz ő is „ugyanolyan büdöset fingik mint mi”, hanem hogy „Micsoda szar alak ez, hiszen vizet prédikál, miközben bort iszik!”
És gondoljunk pl. Borkai Zsoltra, akinek a „kiszivárogtatott” videó a karrierjét tette tönkre.
Mert vannak karakterek, akiknek a tömeg mindent elnéz, és akiknek erkölcsiségét soha senki nem kéri számon, lásd: rocksztárok, sportolók, „celebek” …
Akiket soha senki nem irigyel, és mindenki természetesnek veszi a sokszor érdemtelen gazdagságukat, a kicsapongó életüket, és a botrányos viselkedésüket. Ezeket ezzel együtt imádják, követik és elfogadják, és elnézik bármilyen negatív megnyilvánulásukat.
De ha egy professzor, vagy leginkább egy politikus tesz ugyanolyan dolgokat, mint a közismert „celeb”, akkor a tömeg felhorkan, kiakad, és morális magasságokba emelkedve bírálatot mennydörög.
Mindezt pedig azért, mert előbújik a kontraszt a karakter, és ahhoz nem passzoló magatartásforma között.
Tehát valójában a plebsnek igenis számít az, hogy az igazodási pont megmaradjon.
Számít, és fontos, hogy legyenek feddhetetlen karakterű mércék, mert ezen mércék nélkül nem létezne erkölcs, és erkölcs nélkül pedig nem működne a társadalom.
Ezért hát mégis csak jobban tenné professzorasszony, aki dékán, ha nem akarna azonosulni a tömegekkel, és megtartaná professzori tekintélyét, mert ha nem teszi, akkor minden képlékennyé lesz, megállni pedig csak szilárd talajon lehet.